Hogyan lehetséges, hogy egymást csak felületesen ismerő emberek minőségi időt töltenek együtt, amiből személyesen épülnek és egyben alapítványunkat erősítik? Van erre egy módszer, amit Farkas Darinka kiképzőnk EQ trénerként hozott be, és hálásak vagyunk érte.
Alapítványunk megalapítása óta végzi a szemléletformálást óvodától egyetemig, munkahelyeken, idősotthonokban. Örülünk minden kis eredménynek, annak, hogy javul a helyzet, de korántsem „végeztünk”, hiszen továbbra is ott a társadalmi szakadék a fogyatékossággal élő emberek és az épek között.
„Kevés az olyan érzékenyítés, ami kifejezetten az ép és a fogyatékossággal élő emberek kapcsolódására irányulna. Ezt a szakadékot szeretnénk áthidalni, hogy kapcsolódni tudjanak egymáshoz, például úgy, hogy minél többen oda merjenek menni egy látássérülthöz az utcán, és tudják, hogyan kommunikáljanak vele, aminek az lesz az eredménye, hogy mindketten elégedett mosollyal folytatják a napjukat” – mondta Farkas Darinka, alapítványunk vakvezetőkutya-kiképzője.
Darinka a vakvezető kutyák kiképzése mellett szívesen vesz részt alapítványunk érzékenyítő munkájában, és évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy elvégez egy iskolát, és érzelmi intelligencia fejlesztő tréner lesz. Neki és lelkes kollégáinknak köszönhető az a tréning, aminek most tartották meg az első alkalmát.
A kapcsolódást elsősorban alapítványunk látássérült kliensei és önkéntes kölyöknevelői között szeretné megerősíteni. Ebben fontos feladatot kapnak kiképzőink, hiszen a fókuszból nem maradhatnak ki sem ők, sem a kutyák.
Az első alkalommal tizenhárman ültünk le. Látássérült kliensek, önkéntes kölyöknevelők és kiképzők, ott volt az önkéntesek munkáját koordináló munkatársunk is.
Az ötórás program első felében asszociációs játékot játszottunk. Egy résztvevő elmondta a nevét, a többiek pedig csupán a neve alapján elkezdtek feltételezett dolgokat mondani róla, miközben ő pókerarccal hallgatta, a végén pedig visszajelzést adott arról, hogy melyik dolgot találtuk el helyesen, és mi volt az, ami annyira nem jellemző rá. Az izgalmak és a sok poén közepette mindenkiről megtudtuk, hogy milyen személyiség, mi a hobbija. Elég magabiztos egymásra hangolódásnak tekinthető, hogy 90-95%-ban mindenkiről – majdnem – mindent eltaláltunk.
„Az volt a cél, hogy intuitíven figyeljük meg a másikat a társadalmi színjáték helyett. Mentálisan összekapcsolódtunk, mélyen, mosolygós arccal tabuk nélkül” – mondta Darinka.
A rákövetkező két és fél órában elsősorban az önkéntesek kérdezték látássérült barátainkat. A lehető legmélyebb kérdésektől – pl. a látás elvesztését hogyan élték élik meg – a könnyebbekig és vissza nem volt megállás. Egyet kiemelünk most. Az is érdekelte az önkénteseket, hogyan választanak maguknak a látássárült emberek ruhát a boltban. Klienseink elmondták, hogy megpróbálnak olyan színeket venni, amik passzolnak egymáshoz, és egy látó tud segíteni ebben a helyzetben. A ruhaválasztásál fontos a nadrág. Van egy fiatalember köztünk, aki csak fekete és kék farmereket hord, amikhez könnyű felsőt választani.
Az önkéntesek és a kliensek kérdezgették a kiképzőket is. Hogyan élik meg, amikor ott kell hagyni a kliensnél a náluk tanult kutyát? Hogyan állítják össze a kiképzésüket? Mi alapján mondják meg, hogy egy kutya milyen gazdához illik?
Elmondásuk alapján az önkéntesek, kliensek és a kiképzők is sokat kaptak a tréningtől.
Minderre további cikkeinkben térünk vissza.
A tréning előtt népes kutya csapatot futtattunk.