Szeretjük a kihívásokat, ezért vettünk részt a Hard Dog Race Base versenyen látássérült futóinkkal. Büszkék vagyunk arra, hogy a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola csapata teljesítette a nehéz akadálypályát.

Tavasszal kezdtünk el közösen futni látássérült klienseinkkel és vakvezető kutyáikkal. Hamar kiderült, hogy jól teljesítünk. Ösztönzést adott az is, hogy a Hard Dog Race Base-en eddig senki nem indult el vakvezető kutyás csapattal. Így hát úgy döntöttük, ott leszünk Piliscséven három vakvezető kutyás kliensünkkel és két kiképző munkatársunkkal, akik végig kísérték a csapatot.

Kik futottak?

Hegedűs Brigitta Artúrral, Horváth Szindi Milkával, Lengyel Zsófi Mokkával.

Kísérő volt Királyné Barkóczi Emese és Erdélyi Judit.

Milyen nehéz volt a verseny?

Lengyel Zsófi sokfajta sportban kipróbálta magát, de most meglepetés érte: „Versenyszerűen triatlonoztam, mégis ez volt életemben a legexkluzívabb és összetettebb sportélmény. Emellett megterhelő volt és fárasztó, mégis nagyon élveztem, minden perce kihívás volt.”

„Különleges volt a kutyáinknak is, hiszen ez nem egy hétköznapi, városi közlekedés volt, hanem egy igazi kaland a gazdival. Értették a kutyák egyből, hogy most nem az a feladat, hogy kikerüljék az akadályokat, hanem az, hogy átmenjenek rajtuk – mondta kiképzőnk, Királyné Barkóczi Emese.

Hogyan teljesítették a távot?

Résztvevőink nem látják, hová lépnek, az akadályok pontos meghatározására egyiküknek sincs lehetősége. Nehéz lehet elképzelni látóként, hogy akkor mégis hogyan tudták futva, támpontok nélkül teljesíteni a 6 kilométeres távot göröngyös terepen, kúszva-mászva, vizesárkon és magas akadályokon átkelve.

A vakvezető kutya futás közben is segít, és még elvezi is!

Hegedűs Brigitta elmondta, hogy Artúr imád futni, és közben lelkesen jelezte neki a pályát övező szalagokat két oldalt; tartotta a sávot, ha ő nem vette észre. Közös erővel oldották meg a fel- és lemászásokat a nagy dombokon. Ahol Brigitta nem bírta a tempót, ott a kutyája felhúzta.

Horváth Szindi büszkén mondta, hogy Milka előre akart törni és szépen jelezte az akadályokat. Kiemelte, hogy a segítőik folyamatosan narrálták, mi következik, melyik irányba fussanak, hol kell leguggolni, átkúszni, sőt, rátették a versenyzők kezét az akadályra, hogy érezzék, milyen magas.

Nagyon sok felfelé menet volt, ahol egy átlag kutyás ember csak sétál, de a vakvezetők bebizonyították, hogy felfelé is tudnak húzni, és mindig segítik a gazdáikat, a lefelékben pedig szépen óvatosan haladtak, hogy a gazdik épségben óvatosan leérjenek.

A legnagyobb élmény

A vizesárkokban mindannyian jót fürödtek. Az első ilyen akadály alatt át kellett bújniuk, így elkerülhetetlen volt, hogy vizesek legyenek. A másiknál a gazdik szinte úsztak, a kutyák pedig szó szerint tempóztak, mert nem ért le a lábuk, ráadásul annyira csúszott, hogy nehezen bírtak kijutni belőle.

Az is kihívás volt, amikor magas akadályra másztak fel, és vakon kellett a létrafokokon lépkedniük. Versenyzőink elismerték, hogy ijesztő volt, nekik mégis tetszett, mert le tudták küzdeni.

„Régen atletizáltam, és most újra átéltem azt az élményt, hogy versenyzők között futok, látó versenyzők között, akik úgy figyelnek ránk, hogy nem éreztem, hogy ez bárkinek akadályt jelentene” – mondta Brigitta.

„Szabadok voltunk, és csak futottunk” – mondta Szindi. „Közben nyakig sárosak lettünk, és ez így volt tökéletes” – tette hozzá Zsófi.

Jó érzés volt több ezer kutyással együtt mozogni. Akikkel egy idősávban indultunk, mutatták az utat a versenyzőinknek. Ha kellett, ügyesen félreálltunk, elengedtük a gyorsabbakat, de voltak, akiket le tudtunk hagyni. A lényeg, hogy együtt voltunk, közösen drukkoltunk egymásnak.

Nagyon örülünk, hogy itt lehettünk, és reméljük, hogy lesz még ilyen alkalom.

Nyitókép: Farkas Milán – milanphoto.hu