Dóri és Ében egyik útja.
Miután Ében megtalálta a helyes buszmegállót, magabiztosan állok a kuka mellett. Ám mégis valami miatt feszengek. Idegességemben, ahogy máskor, most is a hajamat simogatom, hogy végre beálljon a fülem mögé. Már két busz ment el előttem, de se a vezetőtől, se az utazóktól nem mertem megkérdezni, hogy hanyas az. Ha kérdezném, a körülöttem állók, akkor se válaszolnának, annyira el vannak foglalva a saját dolgukkal. Aztán mégis, halk hangon felteszem a kérdést: ”Elnézést, hanyas busz ez?”. „Nem látja, ott van kiírva!” Jön rá a válasz. „Nem. Nem, mert nem látom elolvasni.” Ezt persze nem veszi észre. Nincs rajtam napszemüvegem, szemgolyómon nincs semmi fajta elváltozás. Nem kancsalok, hunyorgok, vagy tartom csukva. Csak egyszerűen nem látok, amit sajnos nem vesz észre senki. Egyesek azt mondják, hogy olyan önállóan mozgok, hogy észre se lehet venni, hogy nem látok. Senki se hiszi el, ha nincs rajtam a napszemüvegem, ami miatt sokszor meg is kérdezik, hogy minek nekem a kutya. Ilyenkor kissé elszomorodok, és azt kívánom nekik, hogy bárcsak átélnének úgy egy napot, mint én. Vagy azon gondolkodom, hogy majd egyszer én is kivetetem a szépséges szemem és akkor majd látják, hogy mi a helyzet.
A Móricz Zsigmond téren vagyunk, ahonnan Budaörsre fogunk utazni, ahol még nem jártam. Leszállva a buszról először megitatom Ébent. A nap csak úgy éget, jó idő van. Miután mindketten jól leittuk magunkat, elindulunk azon az útvonalon, amit Gyöngyvér, a tájékozódás tanárunk írt. Kicsit félek, mert egy még általam nem ismert útvonalon kell elindulnunk, de bízok Ébenben. Már az első zebra nem egyenesen, hanem kissé balra van. Vajon jó zebra lesz az? Jól döntök, ha átmegyek rajta? Egyáltalán átmenjek rajta? Nagy dilemmával és remegő lábakkal, de mégis elindítom Ébent. Átkelünk, majd balra indulva csak úgy haladunk egyenesen. Nagyon megörültem, amikor Ébi egy lelépőt bejelezve megállt, hiszen csak is azt a kis utcát jelezhette be, jó fele haladunk.
Egy idő után kiadom Ébinek a „megállóhoz” parancsot, majd száguldva oda is érünk egy megállóhoz. Kb. 15 percünk van, ezalatt idegességemben a telefonomat nyomkodom. Majd az egyik hölgy óvatosan megkérdezi tőlem, hogy melyik buszra várok. Mondom neki, hogy ilyen számú kéne, meg hogy merre megyek. Erre jött a válsz, hogy az a következő megállóba fog beállni. Ébinek újra kiadom a megállóhoz parancsot, majd nagy örömömre meg is találjuk a másik megállót. Az indulási idő előtt pár perccel beáll egy busz, ahol megkérdezem a vezetőt és kiderül, hogy az lesz, amivel Budaörsre tudok menni. Megkönnyebbülve szállok fel, de idegességem ennyitől még nem oldódik fel. Nem tudok annyira ellazultan ülni. Feszített és a földre szorosan nyomódó lábakkal figyelek minden egyes megállót. Még a táskámat se merem levenni, mert mi van, hogy ha nem lesz időm leszálláskor visszavenni. Gyöngyvér azt is elmagyarázta, hogy melyik megállónál kell majd leszállni. El is jön a becses megálló, leszállok, fülelek, gondolom csak is jó helyen lehetek. A lábammal meg is találom a vezető sávot, aminek örülök, hisz nem sok helyen lehet ilyet felfedezni. Kissé idegesen ácsorgok, hogy vajon jó helyen szálltam le egyáltalán. Majd Ében egyre erősödő csóválására felfigyelve kérdezem kiskutyámat, hogy mi lehet az, mit lát? Pár percre rá nem más, Gyöngyvér jön velünk szembe, akinek mindketten nagyon megörülünk.
Vele közösen haladunk tovább, s próbálom megjegyezni a rehabilitációs központhoz vezető utat, amit első alkalomra elég nehéznek mondok, pedig általában elég egyszer lejárnom az adott szakaszt, s máris a fejemben marad. Ennek ellenére nem hagyok fel azzal, hogy máskor is ugyanennyi ismerettel elinduljak bármilyen számomra idegennek mondott szakaszon.
Pozsgay Dóra írása az Úton a kutyámmal sorozatunk első része.
Minél több leendő vakvezető kutyát indítanánk el azon az úton, amin most Dóri és Ében együtt jár. Várunk, hogy önkéntes kölyöknevelőként csatlakozz hozzánk. Olvasd el a kölyöknevelő programunkról szóló tájékoztatót.
Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola