Kristófnak gyermekkora óta folyamatosan romlott a látása és 15 éves korára teljesen megvakult. Bár megtanult fehér bottal közlekedni, de mind gimnáziumban, mind egyetemen barátai kísérték őt. Az iskolában mindig együtt volt órájuk, a szabadidejüket pedig legtöbbször együtt töltötték, így Kristóf egyáltalán nem érezte szükségét annak, hogy fehér botot vegyen a kezébe. Azonban közeledett az egyetem utolsó éve és tudta, hogy a független és felnőtt élethez szüksége van a teljes önállóságra. Két jó barátjával, Ádámmal és Anettel sokat beszélgettek erről. Ádám, aki vakvezető kutyával közlekedik elmondta, hogy neki négylábú társa szabadságot ad és amellett, hogy rengeteget segít a közlekedésben, hű barát is. Ekkor Kristóf eldöntötte, hogy ő is szeretne egy ilyen csodás ebet és beadta igénylőlapját alapítványunkhoz.

1 év és 3 hónap várakozás után eljött a pillanat, amikor megismerhette Brendont a fiatal és profin kiképzett vakvezető kutyát. Az első találkozás alkalmával mindketten kíváncsian és izgatottan kezdték az ismerkedést. Ezután pedig központunkban, Miskolcon folytatódott egymás megismerése és kezdetét vette a tanulás.

A nálunk töltött élményeiről Kristóf így mesél:

„ Bár csak egy hetet töltöttem el Miskolcon, de ez idő alatt rengeteg minden megváltozott. Sok feladatot oldottunk meg együtt Brendonnal. Amikor a mezőn vissza kellett találnom vele az autóhoz, életemben először tapasztalhattam meg azt a leírhatatlan érzést, amikor egy ember teljesen rábízza magát egy kutyára.

Ezután sokat lépcsőztünk és kipróbáltuk a különböző járműveket együtt, természetesen Tamás, az alapítvány elnöke és rehabilitációs tanárom, Gyöngyvér segítségével. Rengeteg tanácsot kaptam, nem csak a közlekedéssel kapcsolatban, hanem arról is, hogyan rendezzem be úgy az életem, hogy Brendonnal zökkenőmentesen együtt tudjunk élni. Még szoknom kell, hogy felelősséggel tartozom egy élőlényért, de úgy érzem jó úton haladok. Brendont még csak nemrég ismertem meg, de már most úgy érzem, hogy igaz barátra leltem benne.”