Április 27. a vakvezető kutyák világnapja, s ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy mit is jelent számomra Ében. Ha röviden és
tömören szeretnék fogalmazni, akkor Szabadságot. Nem tudom hányszor mondhatok neki köszönetet azért a milliónyi segítségéért,
szeretetéért, amit ő ad mindennap, minden egyes percében.

Már csak annyi apróságával, hogy ha reggel nyűgősebben kelek, ő jön, és a figyelmes kedvességével felvidítja a napot. Ahogy az embereknek, úgy neki is lehet rosszabb, vagy fáradtabb napja, de ilyenkor sem kell
elítélni, mert máskor meg olyat tud csinálni, hogy az ember csak csodálkozik rajta.

Számomra Ében hatalmas bátorságot, merészséget ad a hétköznapok során azzal, hogy akár egy nap alatt megjárunk egy addig
még nem annyira ismert várost, vagy egy olyan helyre jutok el vele, ahol addig nem voltam, és az útvonalat is egyszer mondták el, vagy
írták le. Tuti, hogy nélküle egy csomó kalandot nem élhettem volna meg, vagy nem jutottam el volna azokra a helyekre, ahova vele eddig
közösen jártunk, és az ismerőseim többségét se ismerném.

Sokszor jut eszembe az a kérdés, hogy a látássérülteknek miért csak 1 százaléka közlekedik vakvezető kutyával? Oké tudom, hogy vannak nehézségek, mert adó 1%-ból teremti elő a pénzt a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola, hogy kutyákat képezhessen, de úgy látom, az ismeretek hiánya és a kényelemszeretet is akadálya lehet annak, hogy valaki vakvezető kutyás legyen. Nekik szeretném mondani, hogy sokkal több az előny. Már azzal, hogy ha egy buszra, villamosra, vagy akármire szeretnél felszállni, nem kell végigtapogatni a kocsi oldalát keresve, hogy az hol van, hanem egy parancsszó kiadása után már mész is fel a lépcsőfokain.

Emellett soha sincs egyedül az ember, hiszen az évek során igazi társunkká válik, aki bármikor is bármilyen állapotban vagy elfogad. Sose fogom elfelejteni, amikor a nagy szigorlatom alatt az egyik teremből kellett szaladnom a másikba, és Ébent az előtérben hagytam, hogy tétel húzás alatt ne kelljen átesnem rajta. Ahogy végeztem az egyik szakirányommal, kilépve Ében boldogan jött oda hozzám, s ahogy hajoltam le a táskámhoz csak úgy osztogatta a puszikat, oldva az akkor iszonyatosan feszült állapotomat. Szóval nekem ő nagy kincs.

Persze mindenki tökéletes kutyát szeretne, de ahogy emberben nincs tökéletes, úgy kutyában sincs. Én ezt Ében mellett tanultam meg, hiszen az elején mindenáron tökéletes kutyát akartam belőle faragni, de aztán rájöttem, hogy a személyiségével együtt kell szeretnem, amikkel rendelkezik, hiszen azok miatt ennyire szerethető egyéniség.

És így a végén hatalmas hálát adok azoknak az embereknek, akik arra adták a fejüket, hogy ilyen értelmes, okos kutyákat képezzenek. Hisz ha ők nem lennének, akkor nem tudom kik révén válhatnának ezekből a hétköznapi kutyákból olyan hősök, akikre csukott szemmel bízzuk rá életünket, hiszen ők minden egyes pillanatban boldogabbá akarják tenni az életünket azzal, hogy vigyázva óvják minden egyes léptünket.

Támogasd adód 1%-ával a vakvezető kutyák kiképzését!1%adószámunk:18449149–1–05 Így adhatod nekünk: http://bit.ly/2Fisu28