Pozsgay Dóri vakvezető kutyájával, Ébennel és kísérőjével, Brigivel részt vett a Tappancs és Tűsarok vakvezető kutyás divatbemutatónkon. Élményeiről és érzéseiről így mesél:

“Sose gondoltam, hogy egyszer egy az én stílusomnak megfelelő ruhában vonulhatok végig a vörös szőnyegen. Ez azonban mégis megtörtént.

Ám de kezdjük az elején, hogy honnan is indult az egész. Még a nyáron az egyik, szintén vakvezető kutyával közlekedő barátnőm említette, hogy menni fog valamilyen ruha tervezőhöz. Meg is kérdeztem, hogy netán vele tarthatnék – e, mire ő mondta, hogy kérdezzem meg Berta Lacit. Így, írtam is neki egy emailt, de mivel akkor még nem volt kísérőm, aki a divatbemutatón  segítene nekem, így elvetettem az egészet. Laci azonban azt mondta, hogy ez nem gond, aminek nagyon megörültem. Ezt követően pedig nagyon beindultak a dolgok. Először is arról kellett írnom, hogy milyen az én álomruhám. Ekkor merészkedtem leírni, hogy világéletemben szerettem volna egy ilyen fűzős, fekete gót ruhát felvenni, csak szerintem az alakom miatt tuti, hogy nem jönne egy se rám. Ennek ellenére lázas keresgélésbe kezdtünk, aminek eredményeképpen rátaláltunk a Jelmez-Art Kft – re. Ennek a székhelye Szolnokon található, ahova az utazást gyorsan össze tudtunk egyeztetni. Megérkezve természetesen kissé idegennek éreztem magam, ami pár perc alatt feloldódott. Ahogy egymás után mutatkoztak be számomra az új emberek úgy kápráztattak el kedvességükkel. És végre eljött a pillanat is, mikor egy másik helyiségbe átlépve megnézhettem, hogy milyen ruhákból választhatok. Igazából az egész terem telis-tele volt ruhákkal, amiket én jól meg is fogdostam, majd végül elém hozták azt a három ruhát, ami valójából azt a stílust tükrözi, amilyen én vagyok. Először azt a ruhát mutatták meg, amelyiket végül is választottam, és már az elején nagyon megtetszett a mellkasomon végig futó pántok kavalkádja. A második egy flitteres darab volt, ami a tervező szerint a fényben csillant meg, az azért tetszett meg. És végezetül egy olyat mutattak meg, amire ha jól emlékszem ilyen kis bőr masnik lógtak a felső részén. Az első ruha, amelyikbe próbáltam bele bújni a flitteres volt. Ennél azonban nagyon megijedtem, hiszen mert már az elején szűknek éreztem. A második volt az, amiről az elején is írtam, hogy végül is az lett az enyém. Nagyon könnyedén csúszott rám, és már abban a pillanatban tudtam, hogy az lesz a tökéletes. Ahogy rám került egy ilyen euforikus érzés környékezett meg. Talán ezt érezhetik a menyasszonyok is, mikor ruhát keresnek, s megtalálták az igazit. Hiszen abban a pillanatban én is ezt a pezsgést éreztem magamon, hogy igen, van egy ruha, ami nem csak, hogy jó rám, hanem tetszik is. És ehhez jött még az a kabát, ami felrakta az “I”- re a pontot, amit még a ruhák előtt mutattak meg nekem, s ahogy a ruha, az is az első pillanatokban elnyerte a tetszésemet.

Ám ezzel nem ért vége a feladatok kiláthatatlan sora. Nem sokan tudják rólam, de imádok írni. És mivel ezt Laci is tudta megkért, hogy írjak egy verset, amivel végül is elég sok bajom lett, hiszen így külön egy dologról még sosem írtam. Aztán lassan előbukkantak a rímek, s sok – sok óra csiszolás után létrejött a remekmű.

A bemutató időpontja felé haladva már csak az ütött nagy gondot, hogy ki, ki után vonuljon le. Végül ezt is sikerült megoldani, és a ruháink színe alapján oldottuk meg. A kutyák színe is azért adott egy hangsúlyt, mert ha jól tudom először barna, aztán a zsömle, majd a fekete kutyások (mi) vonultunk le. Ekkor még szintén nem volt kísérőm, és Zsuzsi ekkor ajánlotta fel, hogy pár csoportba beír. Így találtam rá Brigire, akitől nem csak nagy támogatást, hanem ékszerék terén még kiegészítőket is kaptam.

Végül eljött a nagy nap. Előtte lévő este alig bírtam valamennyit aludni, így a fodrászhoz is már sokkal hamarabb értem oda. Igen fodrász, mivel azért illett a hajammal is valamit babrálni, hogy ne úgy nézzen ki, mint a hétköznapok során. Mire haza értem már szüleim is itt voltak, akik több mindenben is a segítségemre voltak. Először is anyum segített rám adni az egyéb kiegészítőket, apum pedig elfurikázott a helyszínre, sőt még a ruhámat is hozta. Miután megérkeztünk szüleim magamra hagytak, és folytatódott a készülődés. Először is a ruhámat vettem át egy kis segítséggel, hiszen egyedül nem tudom hogyan vettem volna fel. Miután megvolt a ruha jöhetett a smink, ahol az első között kerültem sorra. Miután kész voltam, megpróbáltam először ruhában és a kissé magasabb sarkú cipőmben lemászni a lépcsőn. Hát az első próbálkozásom kissé kudarcba fulladt, mert a kabátom uszálya bele ragadt a csúszásgátló gyanánt lerakott ragacsba, s szó szerint úgy kellett kiszabadítaniuk. Hál istennek mire leértem Brigi már ott volt, s vele kiötlöttük, hogy hogyan is fogunk lemenni. Ezután, még várakoztunk pont az egyik meghívottam mellé ültünk le, aki nem volt más, mint az én legkedvencebb pszichopedes tanárnőm. Ez a dolog azért adott egy kis löketet a nagy izgatottság közepette.

Ez után felolvasták a versemet és végre eljött a pillanat, hogy Ébennel és Brigivel mi léphettünk a vörös szőnyegre. Egy kicsit izgultam, hogy a lépcsőn ne akadjon be a sarkam egyik fokba se, mivel a próbák egyikén megtörtént. Emellett figyeltem arra is, hogy hol kell fordulni, hiszen ilyen 45 fokos fordulókat tettek bele, hogy még könnyebben lehessen rajta lejutni. És ahogy leértem csak úgy vártam, hogy Brigi mellém lépjen, és belé karolhassak. A vonulás közben próbáltam mindenre odafigyelni. Miután levonultunk odamehettünk a vendégeinkhez. Ezután még volt pár műsor. Végül megkértem Brigit, hogy segítsen vissza öltözni. Mint ahogy máskor, most is én hagytam el utoljára a helyszínt.”