Krisztának és vakvezető kutyájának, Ebunak vajon milyen izgalmakkal és hogyan telt a vizsga napja, arról Kriszta mesélt nekünk levelében.  Igazán megható sorait az alábbiakban idézzük:

“A mai nap

Nagy napra ébredtünk január 7-én. Persze ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi: séta és szaladgálás a réten egy kis labdázással fűszerezve. Bár hideg volt a reggel, de ettől még jár a játék idő Ebunak.
Vajon Ebu is olyan feszült várakozással vág neki a mai napnak, mint „anya”? Hát, amilyen felszabadultan és boldogan hozza-viszi a labdáját – ebből következtetve – nem hinném.
Hazaérve megkávézom, majd takarítással igyekszem elterelni a figyelmemet a vizsga előtti drukkról. Mivel a szívem rakoncátlankodik erősen, így muszáj oldani valamivel a feszültséget.
Még tegnap este megfürdettem Őlordságát, hogy az alkalomhoz illően szép és tiszta legyen. Ma már csak megfésülni kellett a takarítás után és jöhetett a vizsgabizottság. Meg is érkeztek úgy 11 óra körül, majd egy kis örömködés után kezdődhetett a munka.
Bár próbáltak a suli munkatársai és Tamás nyugtatgatni, de ez nem sokat segített. Úgy éreztem, hogy nagy a tétje ennek az 1 órának, ami a vizsga ideje. Tudtam és éreztem, hogy jól összeszoktunk és jól vezet a kutyám, de mégis…

A lelkünk már december elsején összeolvadt, de fontos volt, hogy ezt meg is tudjuk mutatni. Elindultunk és azt hiszem, Ebu pontosan érezte, hogy ez a séta most
nagyon fontos „anyának”. Tudta, hogy Őt figyelik és tudta, hogy én most azt szeretném, ha minden simán menne.
Természetesen, mint eddig mindig, Ő most sem hagyott cserben. Szépen és okosan vezetett végig a kihúzott útvonalon. Itthonról kilépve elsőként elmentünk arra a helyre, ahol elengedtem és megcsináltuk a behívás feladatot. Majd ezt a fegyelmező követte, amitől tartottam picit, mert ha nagyon hideg van – márpedig ma az volt -, akkor ezt nem igazán szereti. Nem a fegyelmezővel van gondja, hanem úgy véli, hogy minek lefeküdni erre a hideg betonra? Ettől függetlenül szépen lefeküdt, így indulhattunk megkeresni a buszt. Elmentünk a végállomásig és elindultunk a bevásárlóközponthoz. Ügyesen kerülte a jeges felületeket és az egyéb akadályokat.
Gond nélkül értünk el a bolthoz, ahova bementem egy kísérővel, Őt pedig kint hagytam helyben. Türelmesen kivárta fekve, amíg visszamentem hozzá. No természetesen ezért kapott egy májas jutalom rudacskát.
A bolt után a hazafelé jövő busz megállójának megtalálása következett. Átmentünk ehhez egy vasúti kerengőn és útkereszteződésen, de hamar a buszhoz értünk.
Vártunk kicsit a dermesztő hidegben a buszra. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon sikerült-e teljesítenünk a vizsga követelményeit. Amikor hazaértünk, ez gyorsan kiderült.
Amikor gratuláltak a sikeres vizsgához, nehéz volt visszafognom a sírást. Mától hivatalosan is egy pár vagyunk. El sem tudom mondani, hogy mit érzek most.
Csodálatos és felemelő érzés, hogy bizonyosságot kaptam arról, hogy az elkövetkezendő 10 évben lesz velem egy csodálatos barát és segítő társ.
Már csak egy dolog választhat el minket egymástól, de ez remélem, hogy még sok-sok év múlva fog bekövetkezni. Azt hiszem, hogy felemelő érzés ez mindazoknak is, akik idáig terelgették a kutyám sorsát.
Adtak nekem egy vakvezető kutyát, aki megváltoztatta az életemet sok szempontból. Ebu a legjobb antidepresszáns, és ezt csak az értheti talán meg, aki már volt depressziós és átérezte már annak a súlyát, hogy micsoda javulást tud okozni egy kutya. Segít, ha beteg vagyok, segít ha fájdalmaim vannak és segít, ha el kell jutnunk bárhova. Tudhat egy ember ennél többet adni egy másiknak? NEM!
Adni egy új értelmet valaki életének, ennél nagyobb ajándékot nem lehet elképzelni sem.
Szívből köszönöm Verának, Katának és persze Tamásnak!
Minden jót és sok ilyen szuper kutyát kíván!
Kriszta és Ebuka”

Tegyünk együtt valami NAGYON JÓT, hogy minél többen élhessenek önállóbb, függetlenebb életet!
1% a vakvezető kutyákért!