Pozsgay Dóri örül, hogy a vese transzplantációs műtét után anyukája jól van, akitől új esélyt kapott az élethez, és annak is, hogy vakvezető kutyája, Ében lelki világa sokkal jobb, amióta hazatért hozzá. Dóri szép lassan, fokozatosan igyekszik visszatérni azokhoz a napi dolgaimhoz, amiket a műtét előtt is csinált, köztük az önkéntes munkát, amivel Ében kiképzőjének, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolának segít hosszú évek óta. Olvassátok el Dóri levelét, és merítsetek belőle erőt a magatok nehézségeinek leküzdéséhez.

Lassan már három hét telt el azóta, hogy anyukámtól kaptam egy vesét. Nyugodt szóval jelentem ki, hogy REMEKÜL vagyok! És ezt mind komolyan mondom nektek, mivel az összes eredményem jó. Még az a fontos számocska is, ami egy ideje már oly magasan kullogott, hiszen mostanra már csak két számjegyű.

Az első emlékem, amit ébredés után érzékeltem, hogy milyen muris az, hogy az orromba kapom az oxigént, és hogy fenn a magasban valami buborékol. Azt már a műtőben tudomásomra adták, hogy anya jól van, és ez a nyugodtság töltött el abban a pillanatban is, amikor felkeltem. Az elején igazából nem kellett olyan sok mindenre figyelnem, csak feküdnöm és pihenni. A pisi a katéterbe, az infúzió pedig szépen csordogált belém. Aztán eljött a második nap, amikor már ki kellett kelni az ágyból. Az első felkelés nem sikerült olyan jól, mivel a seb még eléggé feszült, és a lábaim is sokkal gyengébbek voltak. Ám nem fontak gyenge fából, és mivel egy idő után a sok fekvés miatt a derekam is elkezdett fájni, addig tornáztattam magam, míg sikerült szép fokozatosan felülnöm, majd felállnom.

Aki netán járt már kórházban, tudja, hogy az ott töltött időt el kell valamivel tölteni, vagy a punnyadtság és lustulás szigetére sodorhatja a sok hullám az embert. Ennek elkerülése gyanánt már otthon felkészítetem a telefonomat hangos könyvvel és zenével, ami ellenére azért becsúszott néhány unalmasnak tűnő perc. Ám az embernek ott vannak a barátai, akiket bármikor felhívhat, és egy jót beszélgethet velük. Sokan kérdezték és kérdezik, hogy mi van most Ébennel. Köszöni szépen, jól van. Természetesen az elején kissé depis volt, de mióta itthon vagyok, és igazából csak egy szoba választ el minket egymástól, sokkal jobb a lelki világa. Na és mi lesz azután, ha már nem a kórházban fogok raboskodni, hanem ahogy most is, itthon a szokásos környezetben? Először is be kell tartani azokat az előírásokat, hogy ne kapjak el semmiféle fertőzést, hiszen a gyógyszerek által a szervezet immunrendszere le van gyengítve. A szabályok közé tartozik, hogy nem szabad puszit váltani, szájmaszkot kell használni, na meg ott a napi többszöri kézmosás.

Az első hetet még Hajdúszoboszlón, szüleimmel töltöm, hiszen vannak olyan dolgok, amikben néha még kell egy kis segítség, de természetesen szeretnék mindent megtanulni, és majd egyedül is megoldani. Azután szép lassan, fokozatosan visszatérni azokhoz a napi dolgaimhoz, amiket a műtét előtt is csináltam, köztük az önkéntes munkát, amivel Ében kiképzőjének, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolának segítek. Sajnos a tavaszi félévemet passziváltatni kellett az egyetemen, de emellett rengeteg dolog van, amit csinálni szeretnék. Ott van a szakdolgozat megírása, és szeretném folytatni az orosz nyelv tanulását és azokat a rehabilitációs tanfolyamokat, amiket nemrég kezdtem el, hogy még önállóbbá váljak a mindennapi feladatok elvégzése során.