Nóra nagyon hisz abban, hogy egészen apró dolgokkal egészen sokat hozzá tud tenni az ember ahhoz, hogy boldogabb hely legyen ez a világ, hogy boldogabbak legyenek az itt élő emberek. Köszönjük neki, hogy ilyen fontos útravalót adott nekünk 2022-re.

Erről írt közösségi oldalán Varga Nóra olyan szívből szólóan, amit csak szó szerint tudunk közölni. Itt kezdődik Nóra írása:

“Tényleg nagyon hiszek benne, és tök nagy öröm, amikor azt érzem, hogy aznap valami (nekem) semmiséggel-aprósággal szebbé, könnyebbé, nyugodtabbá, boldogabbá tudtam tenni egy másik (sokszor addig még soseláttam) ember napját.

Mostanában sokat járok a Klinikák metrómegállónál, ahol a metrópótló megállójával kb. szemben van egy aprócska kisbolt. Klasszik éjjel-nappali kinézete van, de mostanàban épp 6-22-ig van nyitva. Presszókávéért szoktam bemenni, ha nincs időm már reggel főzni, vagy ha nem volt elég az első adag. 150 Ft, és egész napra felébreszt, ami engem ismerve kb. a hihetetlen kategória. Fogalmam sincs, hogy jutottam oda, hogy megkérdezzem az eladót, hogy meddig dolgozik ma (22-ig, ez volt reggel 9-kor). Beszéltünk még pár szót, kérdeztem mettől-meddig dolgozik (5.30-22.00), hogy bírja (nehéz), hányat jön hetente (négyet), mióta csinálja ezt (12 éve). Elköszönéskor kitartást kívántam 22-ig (én ma már végeztem a munkámmal, meglátogattam kedvenc neurologiai klinikám, vásároltam, és épp arra varok, hogy felforrjon a leves, neki még mindig van egy óra vissza, hát kemény…).

Amiért igazából ezt elmeséltem az az, hogy nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire jólesett neki, és mennyire hálás ezért a 2 perc beszélgetésért – értő figyelemért… én pedig nagyon (tényleg nagyon) örültem, hogy valakinek szebbé tudtam tenni ezzel, ilyen kb. semmiséggel a napját.

Snitt.

A nap közepén épp a neurológiáról loholtam visszafelé, már majdnem ott voltam a célnál, mikor megszólított egy idősebb nő, hogy valamerre errefele lakom -e… őő hát mondom nem, de gyakran járok erre, keres valamit? Keresett, a Balassa utcát. Ó hát mondom, én épp az ottani neurológiáról jövök, szóval, ha metrópótlóval jött, akkor a másik irányba kell elinduljon. Hát pont ő is a klinikát kereste. Elkezdtem elmondani, hogy merre menjen, de mivel nem ilyen rendes, tisztességes 90 fokos sarkok-fordulások vannak arrafele, így egy idő után rájöttem, hogy nem fogok tudni egy pont után értelmes útleírást adni.

Épp 10 perccel azelőtt derült ki, hogy felszabadult a következő órám, szóval látva az ijedtségét-elveszettségét, mondtam, hogy én most pont tökre ráérek, sétálni meg szeretek, szóval ha az segítség, szívesen elmegyek vele odáig, ha már értelmes magyarázatot se sikerült adnom. Eltartott kis ideig, mire elhitte, hogy – tényleg – nem gond, aztán elindultunk. Útközben beszélgettünk, mesélte, hogy hospice ápolóként dolgozik. Ehhez könnyen tudtam kapcsolódni, szóval gyorsan eltelt az út. Még arról is sikerült lebeszélnem útközben, miután megütötte a fülem a kudarc szó, hogy kudarcként tekintsen erre az egész szitura. Hát minimum 3x megköszönte a segítséget, és rajta is láttam, hogy hálás és sokat jelentett neki a dolog.

Hát én meg örültem, hogy tudtam segíteni. Tényleg semmiség volt, és voltam én már pont eleget a másik oldalon ahhoz, hogy tudjam, hogy mennyire sokat tud segíteni, és milyen jó érzés, ha én kapok segítséget valamiben, bármiben… Akár a neurológia labirintusán belüli tájékozódásban a betegfelvételes néniktől, hogy nagyon friss példát mondjak. Vagy minden egyes alkalommal azoktól a bolti dolgozóktól, akik segítenek az üzleten belül megtalálni-összeszedni a dolgokat… Nagyon sok ember (random valaki, aki elmondja a busz számát, élelmiszer- és nem élelmiszerbolti eladók, sorszámfigyelésben segítő kormányablaknál, postán, bankban dolgozó biztonsági őrök….) benne van abban, hogy én azt érezhetem, hogy a súlyos látássérülés ellenére is képes vagyok egy önálló, független, szabad életet élni…

Szóval örülök, ha van nekem is lehetőségem továbbgörgetni azt a sok jót, amit kapok…

Velem is kedvesek, nekem is segítenek, ha úgy alakul – én is igyekszem figyelmes lenni mással, és segíteni, ha épp tudok…. És így görög ez szerintem tovább és tovább.”

Büszkék vagyunk arra, hogy Nóra ilyen figyelemmel van az emberekre, és arra is, hogy mi képeztük vakvezető kutyáját, Danit.

Fotó: Telegdi Ágnes