Fantasztikus hangulatban telt az idei harmadik vakvezető kutyás kirándulás a Hajógyári szigeten, amit ezúttal vakvezető kutyával közlekedő barátaink szerveztek.

Pozsgay Dóra a kirándulás egyik szervezője mesél most róla:

“2015. május 10. – én szintén egy olyan napra keltünk, amikor kirándulni indultunk vakvezető kutyás barátainkkal. Kis kirándulást terveztünk, mégis sikerült annyi embert összehozni, hogy kilenc kutyás páros is velünk tartott. Azonban ne hagyjuk ki azokat az önkénteseket se, akik kutyájukkal, vagy a nélkül jöttek, és segítették a csapatot. Az ő kutyájukkal közösen tizenegy kutya jött össze. Mint mellékszervező most is feladataim között volt az is, hogy összeszedjem az embereket. Ahogy már máskor, most a Bosnyák téri buszmegállónál beszéltünk meg találkozót Sanyival, akivel együtt mentünk tovább a Nyugati pályaudvar felé. Mint már máskor az útvonal most is busszal el a Blaha Lujza térig, ahonnan villamossal, meg pótló busszal tovább a Nyugati pályaudvarig. Az azonban még nem volt megoldva az út, hogy odáig eljussunk, mivel még fel kellett venni Antit meg Diát. Anti Bajáról jött, így a hármas metró aluljáróba kellett lemennem, ahova a villamostól tudom jobban az utat. Azt azonban tudtam, hogy a Nyugati oldalában is van valahol egy lépcsőt, amit Ében könnyedén meg is talált. Ez alatt megkértem Sanyit, hogy álljon meg a pályaudvar főbejárata előtt, hiszen ha megjön Dia, akkor a kutyák úgy is felismerik egymást. Vagyis Ében ha ismerős kutyát lát akkor simán odavisz hozzá, s ez a logikára gondoltam akkor is, mikor Sanyit ott hagytam. Mialatt én kerestettem volna a lépcsőt egy hölgy szólított meg, hogy páran már ott vannak a busznál, és ahogy mások ő is összekevert minket Barbival meg Demivel. Miután vele megbeszéltük a dolgokat lementem a lépcsőn, de még sehol senki. Ezért szeretem ezt a modern technikát, mert már elő is kaptam telefonkámat, és Messengeren keresztül tudtam is segíteni Antinak, akik épp akkor értek oda metróval. Pár perccel később már hallottam is Balu csengőjét, így megtalálva egymást mentünk vissza a többiekhez. Mire odaértünk már csapatunkhoz csatlakozott a fényképész hölgy: Gyöngyvér és férje is. Ezt követően pár perccel Dia is megérkezett, s miután már csapatunk is kiteljesedett indulhattunk is a buszhoz. Ahogy felszálltunk, s szépen elhelyezkedtem a messziből ismerős hangokat véltem fel, ami miatt ott hagyva jó kis helyemet közéjük is álltam. Jobb volt azért ez így, mert barátok közt, jó kis sztorizgatásokkal még az út is jobban telik. Érkezést követően még nem mindenki volt ott köreinkben, hiszen Zoliékat még meg kellett várnom. Úgy beszéltük meg, hogy ha ők, vagy ha mi hamarabb érkezünk, akkor bevárjuk egymást. Meg igazából Zoli volt ismerősebb a szigeten, én egyedül nem is indultam volna el egy ekkora csapattal egy ilyen, számomra még ismeretlen terepen. Szóval két okból is jobb volt, hogy ha megvárjuk őket. Nem is kellett olyan sokat tétlenkednünk, mire ők odaértek. Miután ők is megérkezetek, s mindenki talált magának párt, indulhatott is a menet. Addig mentünk, mendegéltünk, míg el nem értünk a parthoz, ahol a kutyák szó nélkül vetették bele magukat a vízbe.

Ez alatt volt aki, aki elő is vett egy kis elemózsiát. És volt olyan is, aki csak élvezte a napsütést és a boldogan futkározó kutyák által keltett zajt, s próbált elmenekülni a rájuk fröcskölt víztől. Ennek ellenére mindenki kapott hideget, s meleget is. Visszafele még elkattantak a már megszokott fényképek, majd vissza is érkeztünk a buszmegállóhoz. Volt aki, szintén a Nyugati pályaudvarig jött, de voltak olyanok is, akik út közben a haza fele útvonalat lerövidítve szálltak. Mi, vagyis Anti, Di, Sanyi, Csilla, és én magam a Nyugati pályaudvarig zötyögtünk, ahol már tényleg szétállt a csapat, s mindenki a saját útján tért haza szállására.”