Vakvezető kutyával közlekedő barátaink részt vettek a Rehab Critical Mass tavaszi felvonulásán vasárnap. Pozsgay Dóra, aki vakvezető kutyájával Ébennel vett részt a felvonuláson mesél most élményeiről:

“Ez a nap is ugyanolyan mint a többi. A déli ebéd helyett azonban már tizenegykor útnak indultam, hiszen ahogy már máskor, most is a szervezők élére kerültem és fel kellett vennem egy embert. Kis csapatunkat nem máshol, mint a Jászai Mari téren találkozott. Ám ez előtt még be kellett ugranom a Nyugatiba, ahol még felszedtem Sándort Henna kutyusával. Nem volt nehéz dolgom, hiszen Éb ismeri már Hennát. Miután sikeresen beért Sándorék vonata, és a két kutyát is kigabalyítottuk egymás pórázaiból indulhattunk is tovább a pótló buszhoz. Nem mondanám magam egy gyors személynek, de most az egyszer párszor még meg kellett állnom, hogy halhassam, hogy nem hagytam e el őket. Ez azonban hamarost be is következett, hiszen ahogy leszálltunk a Jászai Mari téren és próbáltam hátra fele az utat magyarázni egyszer csak elhagytuk egymást. Mivel már jól kiismerem magam ezen a környéken vissza fele mentem is egy busz – cukrászda – troli megállót, majd az odafele utat letükrözve a másik oldalon vissza. De sehol se találtam őket. Mondtam jó, menjünk vissza a térre, és kérjünk valakitől segítséget. Jött egy úr kutyával, aki végül rájuk talált. Miután sikeresen ismét össze találkoztunk megérkeztek önkénteseink és fényképészeink is Csabával egybekötve.  Ezután Barbi Demivel, Józsi Kenobival és Ilona Szilajjal is csatlakozott hozzánk.

Mikor már meg lett a kis csapatunk és közös erőkkel megbeszéltük az útvonalat átmentünk a másik oldalra, ahol fel is szálltunk a kettes villamosra. Mire kényelembe tehettük magunkat már ott volt a gondolat, hogy hamar le is kell szállni. Ilonáék csak egy darabig  tartottak velünk, ők a felvonuláson már nem vettek részt.  Miután a többiekkel megérkeztünk a Lánchídra, ott még egy kicsit várakoznunk kellett, amíg elindult a nagy menet. Ez alatt Barbival sztorizgattunk egymásnak, meg kaptunk egy kis elemózsiát is. Végül eljött az idő, és a nagy tömeggel együtt elindultunk.

Féltem, hogy nem fogom bírni a tempót, de szerencsére lépést tudtunk tartani a tömeggel. Sőt Ébbel egy idő után felváltottunk pár fokozattal. Amint látott egy kis részt beindult, és kerülgetve, jobbra – balra kitérve nyomult előrébb és előrébb. A többieket se kellett félteni, hiszen ott voltak általában köreinkben. Ahogy haladtunk néhol itt – ott találkoztunk régi ismerősökkel. Először egy kerekes székes barátnőmmel, aki Mangó nevű kutyusával rótták a távot, majd az egyik Bárczis csoport társammal. Nóri Mirna nevű kutyusával jött el a rendezvényre, akivel sajnos le kellett maradniuk, mivel nem tudták tartani a mi sebességünket. Ekkor már tényleg engedtem Ébnek, hogy menjen, bár mellettünk ott volt Barna, vagy Gyöngyvér, aki vigyázott ránk. Aztán csak a nagy dobpergés juttatta az eszünkbe, hogy itt a menet vége, és hogy megérkeztünk. Ami közben pihentettük a patákat alkalom adatott, hogy megsimogassam Mangót, hiszen út közben ő is dolgozott gazdája mellett. Közben két érdeklődő hölgy is odajött hozzánk, s itt volt az alkalom, hogy megmutathassam trükkjeinket. Persze a mellettünk tanyázó kutya halom miatt Éb először nem akart köszönni, de aztán egy kis noszogatás után már ment neki. Megmutattuk hogyan tud külön – külön mind a két mancsával pacsit adni, meg még a fűbe elejtett kulcstartómat is megtalálta, vagyis ráfeküdt. Ez után a jutiért még felugratattam két lábbal, de ekkor már tényleg csak játszottunk. Ahogy ott álldogáltunk az egyik önkéntesünknek eszébe jutott, hogy a közelben van egy futtató, és hogy ott el lehetne engedni a kutyákat. Így is tettünk. Ott még kicsit lézengtünk, meg dumáltunk, majd el jött az idő az induláshoz. József és Sándor Évivel mentek a kilences busszal a Nyugati fele. Mi, vagyis Csabi, Barbi, meg fényképész társaink a földalatti felé vettünk az irányt.”