Sápi Dóra vakvezető kutyájával, Fidzsivel és húgával, Rékával vonult végig a Tappancs és Tűsarok divatbemutató vörös szőnyegén. A nem mindennapi élményről így mesél Dóra:

“Mikor nyár elején a Baráthegyitől felhívtak azzal, hogy részt vennék-e modellként egy divatbemutatón, eléggé meglepődtem. Természetesen szeretem a ruhákat, a sminkelést, mint a nők általában, de soha nem tartottam magam divatosnak, vagy modellnek valónak. A kutyákat viszont imádom, minden olyan programnak örülök, amiben együtt vehetünk részt Fidzsivel, így igent mondtam a felkérésre.

Nagy izgalommal vártam az első találkozást a kiszemelt divattervezővel. Féltem, hogy olyan ruhát akar esetleg rám adni, ami nem az én stílusom, vagy nem tetszik. A kétségeim azonban egy csapásra eloszlottak ahogy megismerkedtem a Fibula divattervezőjével, Dórival. Ő rögtön azzal kezdte, hogy közös munkaként képzeli el a ruhatervezést, mindent együtt fogunk kitalálni. Én elmondtam, hogy szeretem a csillogós dolgokat, mivel azokat látom a legjobban, illetve, hogy olyan ruha lenne a legmegfelelőbb kutyás szempontból, amin nem látszik a kutyaszőr. Közösen végigtapogattuk, néztük a régebbi kollekciói darabjait. Ekkor került a kezembe az a burgundi színű szaténból készült ruha amibe elsőre beleszerettem, és  amelynek alapján Dóri elkezdte az én ruhám tervezését. A fényes szaténanyag tökéletes választás volt a kutyaszőr kivédésére és megbeszéltük, hogy a nyakrészen csillogó gyöngyökkel lesz a ruhából álomruha.

Ezek után több hónapnyi tervezgetés, próbálgatás következett. Tartottunk anyagválasztást, voltunk helyszínbejáráson majd főpróbán. Végül elérkezett a nagy nap.

Kíváncsian kapaszkodtam fel a lépcsőn, hogy aztán belépjek a szobába, amit öltözőnek jelöltek ki. A ruhám ott lógott a fogason. Most láttam meg először végleges állapotában. Gyönyörű lett, alig vártam, hogy magamra ölthessem. De előbb még rendbe kellett hozni a hajamat, amit a szél tönkretett és persze le kellett csillapítani Fidzsit,aki egyre izgatottabb lett, ahogy sorra érkeztek a kollégái. Azt hittem nagyon fogok izgulni, de az igazat megvallva nem volt rá időm, hogy idegeskedjek. Felvettem a ruhát, beültem a sminkbe, fotózkodtam és végül azon kaptam magam, hogy a mi zenénk szól és a húgom,akit kísérőmnek választottam elindul lefelé a lépcsőn. Fantasztikus érzés volt Fidzsivel és Rékával az oldalamon végigsétálni a vörös szőnyegen, abban a biztos tudatban, hogy most tényleg, igazán jól nézek ki. Ritkán hordok magassarkút és szoknyát, mégis olyan magabiztos voltam, mintha minden nap ebben az összeállításban járnék-kelnék. Ezt az érzést csak fokozta mikor a divatbemutató végeztével a nézők közül odajöttek gratulálni nekünk. Az este ugyanolyan szemvillanás alatt eltelt, mint a divatbemutató előtti készülődés és én már megint farmerben és pulóverben ácsorogtam, egyik kezemben Fidzsi pórázát, másikban a ruhámat rejtő papírzacskót szorongatva.

Hiányozni fog a tervezgetés, szervezgetés, hisz végső soron majdnem fél évig tartott. Klassz volt új embereket megismerni és velük egy csapatban megoldani a felmerülő problémákat, ötletelni, hogy mi hogy lehetne a legjobb. Ez, azt hiszem, maradéktalanul  sikerült is: a divatbemutató üzenete, azaz, hogy “A divat, a jó megjelenés ugyanolyan fontos a látássérültek számára, mint a látóknak, és ezért tesznek is.” rengeteg emberhez jutott el.”