Az volt a nagy kérdés, hogy fog-e halat a vak horgász, vagy veszünk egyet a piacon, de azért történt más is, miközben a kapásra vártunk. Krisztiánnal és Dukáttal pecáztunk Esztergom mellett.

Egy szép őszi napon Esztergomban jártunk, a Búbánatvölgyében a Kerek-tónál. Ezt a helyet választottuk ki horgászathoz. Először is körbejártuk, hogy megmozgassuk magunkat. Dukát ügyesen vezette Barbalics Krisztiánt a kis ösvényeken a mindkettejük számára ismeretlen terepen.

Krisztián és a vakvezető kutyák

Vakvezető kutyái mindig Krisztiánnal tartottak a természetbe. Az elsővel, Ninával sokat kirándult, ahogy most Dukáttal is. Látszott a sárga labin, hogy szeret kimozdulni a megszokott környezetéből. Gazdája a természetjárásban is számíthat rá: ahol bizonytalan, ott ráadja a hámot, azon a ponton átsegíti, és amikor lehet, újból elengedi, hogy szabadon mehessen tovább. „Észreveszi, ha valahol nem érzem magam biztonságban, akkor közelebb jön és segít” – mondta Krisztián. A Kerek-tó környékét még nem ismeri, ezért Dukátra bízta magát, aki nagyon magabiztosan vezette.

„Mind a két kutyám rengeteget segített a közlekedésben, hogy bárhová eljuthassak. Lehet, hogy ez most furcsán fog hangzani, de jobban ragaszkodom a kutyákhoz, mint az emberekhez. Ez azért alakult így ki bennem, mert az emberekben rengeteget csalódtam, míg a kutyák nem okoznak csalódást.”

Amikor tábort vertünk egy fa alatt, több sporttárs odajött, hogy váltson velünk néhány szót. Arra nem gondoltunk, hogy mekkora látványosságnak számít, amikor egy látássérült ember érkezik a vízpartra a vakvezető kutyájával, azzal a jól kivehető szándékkal, hogy halat akar fogni.

Furcsának tűnt, de nem biztattak minket azzal, hogy fogunk majd valamit. A pecások persze nem tudhatták, amit mi, hogy Krisztián alaposan felkészült. Utánakérdezett annak, hogy mivel etessen be, milyen csalit használjon, és hogy melyik partszakaszon érdemes leginkább próbálkozni. A felszerelése pedig tökéletes precizitással volt előkészítve.

Megálmodja a természetet

Krisztiánt elkísérte az unokaöccse, hogy segítsen neki a horgászatban, nagyon jó a kapcsolatuk, egyéb dolgokban is számíthat rá. Valamelyest még lát, de az apróbb dolgokat már nem, ezért Áron segített a horog felrakásában és az irányításban, hogy jó irányba repítse be a szereléket, vagyis a damilt, horgot és etetőkosarat a vízbe. Ebben nem is volt hiba, többször is 50-60 méterest hajított.

Krisztián mindent önállóan csinált, amit tudott, bekeverte és beszórta a haleledelt, és ura volt helyzetnek akkor is, amikor kapást jelzett a kis csengő.

De ne siessünk ennyire előre, hiszen amikor bent voltak a horgok, sok mindenről volt időnk beszélgetni. Hajdanán, általános iskolás korában a szülei beíratták Krisztiánt egy horgászszakkörbe, de egy sikertelen horgászverseny miatt abbahagyta. A horgászat esetében is összefügg a természet szeretetével.

 „Szeretem a természetet, egy vízparthoz leülni nagyon jó. Szeretem a szél hangját, a madarak csiripelését, ez nyugtatóan hat az emberre, el is lehet mélyebben gondolkodni, de akár fel is lehet töltődni.”

Krisztián úgy fogalmazott, hogy „látó korában” sokat biciklizett, hol a Duna-parton, hol erdős részen. Akkor is vonzotta a természet, csak nem így figyelt rá, akkor a biciklizés kötötte le.

„Most, hogy nem látok, már jobban figyelek az apró hangokra, jelekre, és így a fülemmel tudom megfigyelni a természetet, amelyből egy képet állítok össze az agyamban. Többnyire egy mestereséges kép, amit a hangokból próbálok összerakni. Amikor látó segítség jön velem, akkor megkérdezem, hogy hol mi van, és abból is egy képet rakok össze. Nagyjából elképzelem magamban. Van úgy, hogy hetekkel később álmodom meg újra ezt a természetben töltött létet. Van benne növényzet, épületek, olyan, mint egy tanösvény, egy rendezett környezet.”

Krisztián elmondta, hogy fiatalon veszítette el a látását egy üzemi balesetben, amiben nem ő volt a gondatlan. A hosszú rehabilitáció után Nina hozta meg a változást az életébe, és azt követően tért vissza az aktív életbe. Az erről készült videónkat itt tekintheted meg. Nina távozása nagyon megviselte Krisztiánt, de a szabad életről nem akart lemondani, ezért igényelt vakvezető kutyát alapítványunktól. A horgászást már Dukáttal az oldalán kezdett el újra. 

Krisztián és a halak

Már egy órája vártunk a kapásra, amikor odalépett hozzánk egy pecás, és elmondta, hogy két hete nem fogott itt semmit, biztos emiatt volt ideje ránk. Elmélkedését viszont félbeszakította valami, megszólalt az egyik boton a csengő. Izgalommal figyeltük, hogy tekeri Krisztián az orsót, vajon mit sikerül fogni. Rövid időn belül egy szép fiatal ponty volt a hálóban.

„Erre mondom azt, hogy ez a vakszerencse” – mondta mosolyogva Krisztián.

Korábban ódzkodott a hal megfogásától, mert a pikkely olyan érzést váltott ki, mintha vágná az ujjait. Most volt az első alkalommal, hogy megfogta a halat horgászat közben, és nem volt rossz érzés. Rövid ideig volt parton a kis ponty, Áron óvatosan kivette a horgot a szájából és lefertőtlenítette, utána pedig Krisztián kezébe adta.

„Attól féltem, hogy kiesik a kezemből, aztán egy kicsit jobban ráfogtam. Majd amikor visszadobtam a vízbe, akkor újra szabad lehetett. Semmiféleképpen nem akarok nekik sérülést okozni.”

A sikeres horgászat után pizzát rendeltünk Esztergomból, és felszabadultan átadtuk magunkat a sztorizásnak az ősz egyik legszebb napján. Dukát napközben csak pihengetett, ezért már várta, hogy közel az otthonához alaposan kiszaladgálja magát. Krisztián szerint nem bántottuk meg azzal, hogy ma a halaké volt a főszerep.

Támogatási lehetőségek

Fontos számunkra minden magánszemély, aki támogatásával hozzájárul a vakvezető kutyák kiképzéséhez. Örömmel adunk hírt arról, hogy már vállalatok is meghozzák ugyanezt a döntést.

Ha szeretnél részese lenni annak, hogy még több vakvezető kutyás páros induljon el a közös útján, akkor többféle módon is támogathatsz minket.

Központi bankszámlaszámunk:

OTP Bank – 11734004-20466859

Bankkártyás, webshopos vagy telefonos adományozás.

Vállalati adományok és együttműködések.

Fotó: Gombai Gellért