Kutyamancsok dobbanása a kavicsos talajon, egy elsuhanó aranysárga folt az összefolyó szürke masszában… Egy nedves kutyaorr bíztató bökése a kézfejemen “Itt vagyok Gazdi!”. Ez Fidzsi, az én csodálatos vakvezető kutyám.

A kutyafuttatóban ácsorgok, miközben Fidzs egy másik labival és egy collie-val rohangál ide-oda az olvadt hótól és esőtől latyakos kavicson. A többi gazdival épp Fidzsiről beszélgetünk, bár én közben fél füllel a mobilomat figyelem. Nem maradhatunk sokáig: franciaórára kell mennünk. Idegesen toporgok egy helyben és figyelem hogyan sötétedik be egyre jobban.

Mikor Fidzs odajön hozzám lejelentkezni – vagyis megböki a kézfejemet és cserébe várja a jutalomfalatját -, már nem mondom neki, hogy mehet tovább játszani, hanem megkérem, hogy üljön lábhoz. Elkezdem “beöltöztetni” őt a munkaruhájába. A fejét elfordítja tőlem, vet egy vágyakozó pillantást a két barátjára, de amint megérzi, hogy megfogom a hámfogót átkapcsol. Teljesen megkomolyodik és céltudatosan indulunk a metróhoz.

Rengetegszer csináltuk már végig ezt a szakaszt, szinte rutinmunkának számít. Szinte oda se figyelek, ahogy kiskutyám bevontat a liftbe. Csak akkor eszmélek, mikor a peronokhoz leérve embertömeg zajongása üti meg a fülemet. Csúcsidő van, számítanom kellett volna erre… Biztosan végigállhatjuk az utat a metrón, mert hely az tuti, hogy nem lesz… Jézusom! És az idő?! Ha nem jön egy percen belül az az átkozott metró, nem fogunk odaérni! Fidzsi mindeközben nyugodtan ácsorog mellettem, majd mikor megunja a számomra idegtépő várakozást, lefekszik. A lábam előtt villogni kezd a led csík, a sínek csikorognak, érkezik a szerelvény. Szólok Fidzsnek, hogy menjünk ajtóhoz, majd megkockáztatok egy “keress helyet!’. És csodák csodája: az ácsorgó embereket kerülgetve odavisz az egyik széksor közepéhez, egy szabad helyhez. Hálásan simogatom meg a buksiját. Leülök, mire ő már kanyarodik és tolat is befelé az ülésem alá, ahol jóízűen ropogtatja el a jutit.

Út közben újra és újra az időt figyelem, a gyomrom görcsben van. Szépen fogunk bemutatkozni… Elkésünk az első óráról… Kínomban Fidzs fülét tekergetem és morzsolgatom, ő meg, mintha csak meg akarna nyugtatni a csizmámra hajtja a fejét. “Nyugi Gazdi, nem lesz semmi baj!” Kicsit bánom már, hogy eljöttünk a nyelvsuliból. A kutyafuttatás előtti két és fél órát ugyanis azzal töltöttük, hogy a közlekedés tanárommal begyakoroltuk az új útvonalat. Csakhogy előbb végeztünk a kelleténél és az óra kezdéséig még másfél órát kellett volna várnunk. De úgy gondoltam, Fidzsi megérdemel egy rövid levezetőt, egy kis játékot a kemény gyakorlás után és a végigszundikálandó franciaóra előtt. Pedig sokkal kényelmesebb lett volna nekem ottmaradni és egy fotelban ücsörögni a kezdésig…

A hangosbemondó közli, hogy a következő megálló a Szent Gellért tér és én visszazökkenek az izgulós valóságba. Enyhén reszkető lábakkal kászálódok fel a helyemről, Fidzsi is előbújik és ahogy ráteszem a kezem a hámfogóra már indul is az ajtóhoz, mintha csak olvasna a gondolataimban. Leszállás előtt még megrázza magát a művésznő, helyreigazítva ezzel a nyakörvét, pórázt, hámot.

Mint a rakéta, úgy lövünk ki a metróból és szinte galoppozva közelítjük meg a liftet. Az embertömeg egy része benyomakodik mellénk. Az aluljáróba érve újabb repülő rajtot veszünk, így mi érünk oda elsőnek a felszínre vivő liftekhez. Megkérem Fidzsit, hogy mutassa meg a hívógombot, mire ő beáll pontosan a falon elhelyezett gomb alá. Jön is a lift és már emelkedünk is…

Fel a felszínre… Ahol szinte éjszakai sötétség fogad. Minden erő kiszáll a lábaimból. Teljes sötétben szinte lehetetlennek tűnik ez az új útvonal. Annak az iszonyúan kicsi látásmaradványomnak nagyon nem mindegy, hogy világos van-e vagy sötét. Ahogy kinyílik a liftajtó bizonytalanul előrelépek. Nagyon félek. Kint állunk az utcán, mellettünk a forgalmas rakpart, előttünk két átkelésre váró zebra, egy villamos és ki tudja, mi még? Fidzsi tétovázik, aztán úgy dönt, ideje átvenni az irányítást. Magabiztos léptekkel halad előre és visz engem is magával. Nem állítom, hogy sikerül neki átragasztania rám a magabiztosságát, de egy picit megnyugszom. Ami lényeges is, hisz megérkezünk az első zebrához és itt rajtam a felelősség. Fidzsi megáll és jelzi ugyan a járda szélét, de mint minden kutya, ő sem tudja megkülönböztetni a pirosat a zöldtől. Így átkelésnél mindig a gazdi dönt.

Fülelek és ahogy hallom, hogy a velünk párhuzamos rakpart megindul, elindítom Fidzsit is. Huhh, első átkelés pipa! A téren érzem, hogy Fidzs feje balra, a szökőkút irányába fordul és megnézi magának. Ebből tudom, hogy a második átkelés még odébb van… Fidzsi hirtelen megtorpan és a fejét jobbra fordítva nekinyomja a combomnak. “STOP!!!” Értetlenül állok, de szerencsére tényleg állok egy helyben. Mert lassan, a kereszteződések zajától elválik egy sokkal közelebbi autó motorjának zaja.

– Szia! – köszön rám egy lány valahonnan a hátam mögül. – Egy autó felhajtott a járdára, mindjárt mehetünk tovább. Szinte hallani, ahogy koppan a tantusz. Megköszönöm a lánynak, hogy megvilágította a helyzetet, és megsimizem Fidzsi feje búbját, amiért ilyen ügyesen reagált a váratlan helyzetre. A második zebrát könnyedén vesszük, az előbbi lány szól, mikor zöldre vált a lámpa. Ha csak rövid ideig is, de megkönnyebbülök.

Fidzsit balra küldöm, hogy keressen megállót. Ahogy odaérünk, felmancsol a megállót jelző táblára. Ahogy fülelek, hallom, hogy begördül egy szerelvény. Na, és most mi legyen? Meg kéne kérdezni valakit, hogy hányas villamosról van szó… Milyen könnyű is lenne, ha nem lennék egy gyáva nyúl… Megkérem Fidzsit, hogy keressen nekem egy embert. Nincs nehéz dolga, a megálló dugig van emberekkel. Összeszedem minden bátorságomat és felteszem a nagy kérdést. És nem harapja le senki a fejemet! Sőt, még azt is megtudom, hogy nem a nekünk megfelelő villamos áll bent. Nem is olyan nehéz ez!

A következő villamos is begördül és nagy meglepetésemre, a férfi, akitől az előbb érdeklődtem, automatikusan mondja nekem, most melyik járat érkezett. Sajnos ez sem jó. Újra az idő miatt kezdek aggódni, most, hogy a kérdezősködés miatti szorongásomat már legyűrtem. A harmadik benyöszörgő, régi, legalább ezeréves villamos végre a miénk. Viszont alig bírunk felkapaszkodni Fidzsivel, annyira tömve van. Tehetetlenül toporgok, senki nem akarja átadni a helyét? Valaki? Senki. Egy kéz megfogja a karomat és egy kapaszkodóhoz irányítja. Egy fiú az, aki annak ellenére, hogy éppen beszél valakivel telefonon, mégiscsak észrevett. A villamos egy rándulással megindul, én pedig úgy szorítom a kapaszkodót, hogy majd’ kiugranak az ízületeim.

Szegény Fidzsi mellettem álldogál, nagyon nem tetszik neki ez a fogakat is összekoccantó rázkódás. A pórázt tartó kezemmel próbálom megsimizni, most én nyugtatom őt. Negyed óra zötyögés és kapaszkodás után végre leszállunk. Fitzgerald művésznő egy jó alapos rázással visszaigazítja az összekócolódott bundája szálait. A villamos eldübörög mellettünk és mi megkezdjük az útvonal utolsó szakaszát. Átkelünk a síneken, majd egy járdasziget után egy kisforgalmú úton. Az épületek oldalában haladunk, az ereszről a nyakunkba csöpög a víz. Fidzsi profin kerülgeti a tócsákat, majd bejelzi a lépcsőt. Fellépkedünk a teraszszerű kis térre, és szólok neki, hogy keresse meg az intézet ajtaját.

Elérkeztünk az utolsó próbatételhez: a forgóajtóhoz. Az ajtóhoz, ami nem automatizált, és kb. két ember, ha kényelmesen elfér egy-egy cikkelyében. Áthívom kiskutyámat a jobb oldalamra, így ő kerül kívülre, a körcikkely szélesebb részére. A nyakörvénél fogva szorosan magam mellé fogom és bal kezemmel az ajtó üvegét nyomva, jobb kezemmel őt húzva, folyamatosan azt ismételgetve, hogy gyere-gyere, megindulok vele befelé. És sikerül! Megérzem a lábtörlő puhaságát a talpam alatt, és tudom, hogy megérkeztünk. Újabb bundaigazítás után összekapcsolódunk Fidzsivel és megkeressük a liftet.

Az emeleten már kisebb tömeg verődött össze, mindenki izgatottan várakozik az órája kezdetére. Mi azonban nem állunk meg, Fidzsi már visz is az ajtóhoz, amit előzőleg megmutattunk neki egy marék jutalommal megtámogatva az emlékezetét. Itt állunk hát az ajtó előtt, ami zárva van, mert még nem érkezett meg a tanár. El sem késtünk. Hallom, hogy mindenki rólunk sustorog, Fidzsit dicséri, hogy milyen cukifalat és persze, hogy milyen okos. Végül annyi időm sem marad, hogy azon kezdjek el izgulni, vajon hogyan fogadják majd a csoporttársaim és a tanár egy látássérült és egy eb jelenlétét a csoportban, már meg is kapom a választ: alig lépünk be a terembe a tanárnő nyomában, ő már Fidzsi nyakában van, Fidzsi meg az övében… A megkönnyebbülés hullámának elvonulta után rendre utasítom kiskutyámat, hogy viselkedjen és ne falja fel a tanárnőt. Közben a csoporttársak is beszállingóznak és szabályos sorbanállás alakul ki, hogy az engedélykérés után megsimogathassák a túláradóan boldog labradoromat. Én is csak mosolyogni tudok. Azt hiszem, nem lesz gond, hogy egy látássérült és egy eb is van a csoportban.

_________

Minél több kölyökkutyát indítunk el azon az úton, amin most Dóri és Fidzsi jár!

Kérjük, támogasd adód 1%-val a vakvezető kutyák kiképzését! 1% adószámunk: 18449149–1–05

Kattints rá, mutatjuk, hogy adhatod nekünk az 1%-od: http://bit.ly/2Fisu28