Kölyöknevelő programunk nem működhetne odaadó és lelkes önkénteseink nélkül, akik egy éven át nevelik kiskutyáinkat kiképzőink szakmai instrukciói alapján. Losonczy Judit, Hetti nevelőgazdája őszintén ír arról, miért vállalta ezt a nemes feladatot és hogyan telnek mindennapjai a kis lurkóval.:

“Először jönnek a megszokott frázisok, hogy mindig szerettem az állatokat. De ezt még lehet fokozni azzal, hogy mindig rajongtam az állatokért, már amelyik szőrös és legalább egy macskányi mérettel rendelkezik.  Mivel családom többi tagja nem díjazta az ötletet, hogy kutyát tartsunk miközben mindenki egész nap dolgozik, maradt az érdeklődés és próbáltam mindent elolvasni ami az ember és kutya  kapcsolatáról szól. Pl., hogy az USA-ban már a dislexiás gyerekeknek az olvasási nehézségeit egy könyvtárban a labradorok és golden retriverek segítik oly módon, hogy a gyerekek (egyenként) felolvasnak nekik. Ők (a kutyák) nem javítják ki a gyerekeket, csak figyelmesen hallgatják az olvasást, és ezzel sokkal többet segítenek, mint azt mi gondolnánk, mert nem stresszelik a gyermeket és nem keltenek bennük kudarcot mint mi akik ugye szépen kijavítjuk a rossz szavakat. Olvastam a mozgássérülteket segítő kutyákról, a terápiás kutyákról, a delfinterápiáról, amihez csak hozzáférhettem. Egyszer kezembe került egy szórólap, hogy kölyöknevelőket keresnek leendő vakvezető kutyákhoz. Ez kb. 2 évvel ezelőtt volt, eltettem. Az ember mindig álmodik valamiről, én arról álmodtam többek közt, ha egyszer már nem dolgozom egész nap, akkor lesz egy kutyám. Ez az álom most átalakult és konkréttá vált. Ha nyugdíjba megyek, felnevelek egy leendő kis vakvezetőt. Ehhez persze családi beleegyezés is kellett, de szerencsére nem volt akadály, férjem is állatszerető ember, bár közel sem annyira mint én. Csak úgy normálisan.

Május végén mentem nyugdíjba, júliusban megtartottuk a fiunk esküvőjét, és miután rendeztünk sorainkat, ősszel bejelentkeztem a Baráthegyiekhez, hogy szívesen lennék kölyöknevelő. Ők kedvesen nyugtázták a jelentkezést és abban maradtunk, ha lesz kölyök szólnak. Legközelebb következő év elején  hívtak fel, hogy még mindig komolyan gondolom-e. Megingathatatlan voltam, így aztán megérkezett Hetti február 21-én, kicsit megszeppenve, de nagyon aranyosan. Lényegesen nagyobb volt mint vártam, ennek az összes előnyével és hátrányával. Azt hittem kapok egy ölbekuttyot, akivel babázhatok (és akihez felkelhetek éjszakánként :)), ehhez képest őladysége 11 kg volt, már az első éjszakát problémamentesen átaludta, és ez azóta is így van. Ott hortyog az ágyam mellett és még egyszer sem ébresztett fel mióta itt van. Kösz Hetti! Szóval már nem az a pindurka volt, viszont, nem sírdogált a testvérei után és roppant hamar szobatiszta lett. Az akart lenni, hogy örömet szerezzen, hogy dicséretet kapjon és simogatást. Egy igazi kis szeretetbomba, aki olyan rejtett érzéseket szabadít fel az emberben, amiről nem is tudta hogy vannak. Imádni való a nap minden percében, és nagyon nehezen kezelhető, ha idegen ingerek érik, mert ő mindenkit szeretne szeretni, még azt is aki ennek nem örülne. Na az erről való leszoktatás nem egyszerű, de folyamatban van. Mivel egy energiabomba is, nem kis munka a lemozgatása, ami valljuk be, hol jobban, hol kevésbé sikerül. Lakásban már egész jól mennek az alapvető parancsok, de az utcán nehezebb. Viszont még csak 6 hónapos, igazából kutyagyerek nagy erővel és 21 kg-val. Szerencsére labrador, aki nem veti meg a jutalomfalatot, így könnyen motiválható. Sokat tanultam azóta a kutyával való foglalkozásról, a következetességről, a figyelemelterelésről és a pozitív megerősítésről. Lehet hogy egyesek megköveznek, de nagyon hasonló a gyermekneveléshez. És bár én már nagymamakorban vagyok, mivel még nincs unokám, még nem estem át a kényeztető oldalra. (ami késik nem múlik).Próbálok nagyon erős maradni, mikor ott ül az asztalnál és néz azokkal az éhes és szomorú kutyaszemekkel (éppen befalta a saját vacsiját), de szigorúan nem kap egy falatot sem. Tehát a módszer működik, csak kitartás és következetesség kell hozzá. Végül bemegy az asztal alá és elszundít.

Nem ejtettem még szót a kutyasétáltatás egészségügyi hasznosságáról, ami egy olyan embernek aki az elmúlt 20-30 évét íróasztal mellett töltötte, kifejezetten kívánatos, sőt orvos által szinte előírt mozgásforma. Relaxál, megnyugtat, és megmozgat egyszerre. És nem utolsósorban nagyon kellemes.

Amikor sétálunk, az utcán rengeteg kutyás emberrel találkozunk beszélgetünk és kicseréljük a tapasztalatainkat. A kutyások kifejezetten kedves emberek, és szívet melengető módon rengetegnek közülük menhelyről beszerzett kutyája van. És jól megnevelt boldog kutyák, akikkel akár az utcán, akár a kutyafuttatóban nyugodtan lehet játszani.

Mindenki azt kérdezi, hogyan tudok majd megválni tőle. Nem tudom, biztosan sírni fogok és nagyon nehéz lesz. De, eltemettem már néhány cicát az elmúlt 20 évben és az nehezebb volt. Ez most egy olyan elválás lesz, ami egy fejezet lezárása. Konkrétan a Hetti gyermekkora zárul le, amit én megpróbálok most széppé, vidámmá, inger gazdaggá és boldoggá tenni, hogy a továbbiakban a tanulóidő alatt egy jól kezelhető kutya legyen, aki ismeri a korlátait, szívesen tanul új dolgokat és majd a leendő gazdájának használható és jó kis társa lesz. És ha ez sikerül, akkor ez nagyon jó érzés még akkor is ha ezután már nem velem lesz, hanem a kis életét egy másik embernek szenteli, aki remélhetőleg olyan nagyon fogja szeretni mint én.  Abban reménykedem, hogy ez sikerül, és akkor megérte, és akkor talán majd jön egy másik, hogy pótolja azt az űrt, amit majd Hetti hagy maga után.”