Még egy csepp könny is megcsillant a szememben, amikor a dékán úr megemlítette azt a kis „mellékletet”, amit a gyógypedagógus diplomám mellé kaptam. Nagyon örültem, hogy ez a kis apróság nem ment ki a fejéből. Pedig csak óvatosan szóltam neki egyszer, hogy Ében is kaphatna valamilyen emléklapot, erre vakvezető kutyám is ugyanolyan keményfedelű diplomát kapott, mint amilyet én. Pozsgay Dóra írása.

Emlékszem, amikor először indultunk el közösen az egyetemre. Előtte pár nappal költöztem fel Budapestre Hajdúszoboszlóról. Amint beköltöztem a szállása, a következő dolog az volt, hogy közösen megnéztük az egyetem épületéhez vezető útvonalat. Az Ajtósi Dürer sori megállótól a Népligetig utaztunk villamossal, majd onnan egy megállót a 3-as metróval az ELTE épületéig.

Az elején még szüleimet követtük, és ők magyarázták, hogy mi adhat nekem támpontot, pl. a pékség illata, üvegajtók, oszlopok. A második körben azonban már csak ott jöttek mögöttem. Ekkor még nagyon féltem, hogy el fogunk tévedni, de Ében már ekkor is egy csoda volt számomra. Mintha egész életünkben ott közlekedtünk volna, olyan magabiztosan vette be a kanyarokat, odavezetett a megfelelő lépcsőhöz.

Ahogy mindenki más, én is néha belevetettem magam a bulizós éjszakákba, ezeknek a szervezésénél mindig figyelembe vették, hogy olyan helyre üljünk be, ahol Ében is elfér. Volt olyan is, hogy az egyik csoporttársam vitte fel ölben a lépcsőn, ilyenkor is mindig számíthattam a segítségükre.

Ében a vizsgaidőszakokban is végig vigyázott rám, főleg ha fejhallgatóval tanultam. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy azért jött oda hozzám, hogy megnézze „élek-e” még. Ő is csak akkor feküdt le, amikor a fejhallgatót letéve az asztalra befejeztem a tanulást.

A Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Adhat kampányában telefonhívással vagy smssel 500 forinttal támogathatod, hogy minél több vakvezető kutyát képezhessünk. Hívd az 13600-as telefonszámot, és add meg a 03-as melléket vagy küldd el a 03-at a 13600-as számra.

Szinte az egyetem kabalája lett, hiszen ha valami miatt nem jött, akkor sokan aggódtak miatta. Cukiságával mindenkinél bevágódott, s egy plakátból, vagy órai prezentációból sem maradhatott ki. Szigorlaton, szakdolgozat védésénél pedig nemcsak engem, hanem a többieket is megnyugtatta. Sose fogom elfelejteni, amikor szigorlati felelésem után kijöttem a teremből, és lehajolva csak úgy adogatta a puszikat, jelezve, hogy „itt vagyok, minden rendben van.”

Terepgyakorlataim során sokat voltam gyerekek között, akiket egy aranyos négylábú sokkal jobban motivál, hogy megcsinálják a fejlesztés alatt kért feladatokat.

Az egyetem mellett megadódott az a lehetőség, hogy több érzékenyítő előadáson is részt vehettem, amelyeken kamatoztatni tudtam a látássérültek szakon tanultakat.

Hálás vagyok ezekért az alkalmakért, hiszen megerősítették bennem, hogy jó pályát választottam. Ha Ében nincsen, akkor ezeken se vehettem volna részt. Hálát érzek azért is, hogy az alapítvány kiképzői úgy gondolták, hogy hozzá én illek. Persze az elején voltak nehézségek, de idővel annyira egymáshoz idomultunk, hogy a részemé vált. Ezért is voltam egy kicsit szomorú, hogy az utolsó nagy mérettetésen nem feküdt a lábaim mellett, de lélekben ott volt, s mindig ott lesz velem. Ében nyugdíjba ment 2018 őszén, és most is velem él, immár békés pihenő éveit töltve.

• 

• 

Örülj annak, amire a kutyád képes

Hét év alatt rengeteg mindent tanultam a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítványtól. Nemcsak azt, hogyan kell bánnom egy vakvezető kutyával, hanem hogy milyen könnyedén átveszi a mi érzéseinket a kutya. Hosszú idő alatt rájöttem, hogy a kutyákkal türelmesen kell viselkednem. Bármit meg lehet tanítani egy ilyen okos kutyának megfelelő motivációval.

Emellett azt is megtanultam, hogy ha a kutya egy adott területen nem tökéletes, más területeken érhetünk el jó eredményeket vele. Úgy kell a kutyádat elfogadnod, ahogy van. Hiába próbálnád kihozni belőle a tökéletességet, azt ne azért tedd, mert egy másik kutyára irigy vagy, mert az meg tudja csinálni. Örülj annak, amire képes.

Az érzékenyítő programok során fejlődött a kisgyerekekkel való kommunikációm. Hogy nem kell mindenen úgy görcsölnöm, amikor ismeretlen helyen, ismeretlen emberek elé kerülök. Azt is kitapasztalhattam, hogyan kell viselkedni egy interjú vagy riport élő felvételekor.

Az alapítvány lehetőséget adott, hogy külföldi iskolákat is meglátogassak, ahol gyógypedagógus hallgatóként ismeretet adhattam szociális munkát hallgató diákoknak, hogy milyen is egy vakvezető kutyával élő látássérült ember élete.